A rozsdás, hatvan éves Csoda márkájú bicikli nehezen cipelte a terhet, vén volt már, mint a gazdája. Még suhanc korában vette, akkor is kéz alatt, ötven forintot fizetett érte, ami akkoriban nagy pénz volt. A csomagtartó pálcáját kétszer hegesztették, a pedálokat, gumikat csak a Jóisten tudja hányszor cserélte már, de a váz, az erős váz bírta. Nem bírt már betekerni a Szilvásba, csak tolta az öreg jószágot.

Valamikor a kormányra akasztott tápai szatyorba pakolta a kevéske cájgot: a tíz méter perlon zsinórt rövidke lécre tekerve, régi szemüvegtokba csukva a néhány horgot, görbe evőkanálból kalapált támolygó villantót, a két libatoll úszót. Hogy ki ne száradjon, nedves rongyba csavarta az öklömnyi paprikás kenyérbelet, a kis, Oetker feliratú, pattintós tetejű bádog dobozkában egy marék morzsolt kukoricát vitt mindig. Ennyi elég volt. A hosszú kínai bambuszbotot a vázra kötözte spárgával, vége messze kinyúlt, vigyázni kellett kanyarban, mert könnyen beakadt, letört a vége, a rendőr egyszer ráparancsolt, kössön piros rongyot a hegyére. Azután elleste, mások félbevágják, rézcsővel toldják össze, ő is így tett, könnyebb volt vinni a biciklin, de az már nem volt olyan. Nem hajlott úgy az íve, bár ha csak keszegezett, a spicc részt magában is használhatta, ha csukára gyűjtött pár pici razbórát a nád tövében. Hej, más volt az a világ! Azok csodaszép aranykárászok! Mint egy sütőlapát, hol vannak már! A törpének, ezüstkárásznak nyoma sem, nem úgy, mint most.  Más volt minden. A pecás cimborák, a vízparti jó kedély, a reggeli kisüsti, a szatyor aljában, Erzsi mama, a felesége mindig csak egy kortyocskát töltött akkoriban egy Dianás üvegbe. – Van még vajon Diana? – morfondírozott el. A parton kihalászta a szatyorból, cseppenként megiszogatta a reggel hűvösében, összefont tenyerébe fordítva a Kossuth parázsló csikkjét, hogy a füst megmelengesse kicsit. Jó volt. Sosem fogott sokat. 6-7 keszegnél, kárásznál nem többet, három elég neki, kettő az asszonynak, egyet dobott a lába közt sündörgő macskának. Minek több? Hűtő nem volt. Néha egy-egy pontyocska, hej, azok a nyurgák, de szépek voltak. Már olyan sincs. Mindig beszámoltak egymásnak a vízparti cimborákkal, dicsekedtek, háromarasznyi vágást mutatva alkarjukon, mekkora volt a tegnapi fogott ponty, jóízűen nevettek egymás lódításán. Azok is odavannak. A négyujjú Asztalos Pista, akinek levágta a fűrész, rákban, Görbe Jóska, a volt kubikos, akinek gerincsérve volt, agyvérzésben ment el. Nincs már senki a régiek közül. Ő maradt, tűnődött, vajon meddig? Mostanában a szíve. Ki-kihagy, majd felgyorsul, akkor zsibbad a keze is. Nem jó volna itt a parton kapni egy infarktust - gondolta egyre sűrűbben. Piros autó dudája zökkentette ki emlékeiből, a vezető olyan közel ment el mellette az alsó dűlőn, majdnem belökte a nádba. - Nem látnak ezek senkit és semmit, csak mennek, mint vak a hajnalnak – mormogta még akkor is, amikor a helyére ért. Komótosan bepakolta a szereléket. Nem volt kapás, hosszú ideig semmi, csak egy kisujjnyi törpe rántott akkorát a kis úttörő botján, majdnem berántotta a vízbe az egészet. Lassan tekerte ki a vén, nyöszörgő Rileh-Rex orsóval, s vetette oda a háta mögé lopózó szürke macskának. Az autós kicsit odébb dobott be, s rögtön vagy húsz, labdányi gombócot hajigált a vízbe.
- Minek ezt a vizet így tönkretenni - méltatlankodott az öreg magában. De azért jó helyet foghatott ki – dünnyögte. Biztos egy bandázó csapat közepébe sikerült, mert mindjárt a bedobás után már megvolt az első, tíz perc múlva a második pontya. Lopva figyelni kezdte, mi lehet a titka ennek az embernek? – No fene – mi lesz a beírással? Nem látta, hogy az ember elővette volna a fogási naplót. Ő tudja, gondolta az öreg, s szeme sarkából látta, hogy a piros autós a mobilját elővéve pár szót mond csak és már el is teszi. Nem sok idő telt el, s motorzúgás hangja verte fel a reggeli madártrillát. A robogós elhajtott az öreg mögött, egyenesen a szomszéd horgászhelyhez. Pár szót váltottak, s a motoros egy táskát nyújtott át a horgásznak, aki fürkészve körülnézett, s az imént fogott két pontyot gyorsan a táskába süllyesztette. Az egész nem tartott egy percig, s a motoros már el is hajtott a halakkal. Az öregben felhorgadt a harag: - már megbocsásson sporttárs! – szólt oda a szomszédnak – micsoda dolog ez, amit csinál? Nem szégyelli magát? Azt hiszi, nem látják?
- Miért öreg, látott valamit? – szól vissza emez, kihívó, pökhendi hangon.
- Láttam, amit láttam, nem jó dolog ez, amit maguk csinálnak! – szólt felindultan az öreg, felháborodástól reszketve.
- Ide figyelj vén szarházi, nem láttál te semmit! – pirított rá. - Mikor úsztál utoljára? Na, gyorsan el lehet dugulni!    
A fiatalember sziszegő hangjában fenyegetés lapult, s az öreg megijedt. Nem akart ő már ujjat húzni.  Volt idő, amikor móresre tanította volna az effajtát, fiatal korában néhány célzott pofonnal helyére tette volna a szemtelent. De ezek az idők már rég letűntek. Megvénült. Szája széle remegett a dühtől, a méltatlan helyzettől, a tehetetlenségtől. Érezte, bal keze zsibbadni kezd, homlokát hideg izzadság lepi el. Száját keményen összeszorította. Tétova mozdulatokkal kitekerte a kiszolgált kis botot, kettőbe fogva a ponyvába hajtogatta. A rojtos kis táskát a csomagtartóra szíjazta, s lassú, öreges, botorkáló léptekkel, a biciklikormányra nehezedve elindult ki, a libatelep felé.   Legbelül érezte: a régi világ lejárt. Ez egy olyan világ lett, ahol már neki nincs semmi, de semmi keresnivalója.

Tóth György